2014. augusztus 25., hétfő

Prologue



-Nella-
A nevem Nella Fletcher. Vámpír vagyok. Hogyan lettem az? Ez egy hosszú történet. Kezdjünk is bele.

1563 Szeptember 5. 
A legjobb barátommal megyek mindenhová,Peter-el. Nagyon rég óta (egészen pontosan 4 éve) hogy megismertük egymást. Helyes fickó,nagyon jó barát. Vele megyek mindenhová. Sok barátja van,ezért én is találtam köztük egyet, Aaron-t. Viszonylag normális,egészen okos kis lény. Nincsennek lány barátaim,és nem is szeretnék. Utálom ezeket a nyali-fali kis embereket,akik benyalnak hogy a másiknak a barátja vagy éppen a legjobb barátja legyen. FÚJ! undorító. Nem vagyok ez a nyálas típus,aki még egy csupaszcsigához sem mer hozzányúlni. Miért? Egészen finom az a csúszó-mászó. Igen-igen,ott jártam hogy a két pasassal elindultunk valamerre a város vége felé. Ott szoktunk ,,bandázni" az a mi helyünk. Imádok ellógni otthonról addig sem hallgatom az idegesítő anyám és apám "beszélgetését" amit már nem lehet annak mondani,mert egyfolytába szidják egymást. A kedvenc helyem ott a város végen a nagy fa volt. Imádok fát mászni. Lehet furán hangzik,de igen. Mint mindig most is felmásztam legalább a feléig,amíg Peter így nem szólt:
 - Gyere,már mennünk kéne! Kezd besötétedni,és erre felé sok titokzatos ember jár. Inkább menjünk,szerintem ha nem szeretnéd ha bajod vagy épp bajunk lenne. - eléggé érdekesen néztem rá,mintha azt sugallná a tekintetem: ,,Én nem félek semmitől,és amúgy sem léteznek ilyenek!" és pont ezt is gondoltam,de inkább megindultam haza felé minthogy egyedül legyek. Rühellek egyedül lenni,nem tudok semmit sem csinálni,és az égvilágon senki nincs mellettem akivel jól érezhetem magam,vagy legalább egy kicsit beszélgetnénk vagy a fene tudja. Haza felé vettem az irányt mikor szembetalálkoztam egy fekete göncbe öltözött férfivel. Azt hittem,valamit fog szólni,de hát,semmit nem szólt,miután elhagytuk egymást,hátranéztem,és láttam hogy a férfi háta fénylik. Felnéztem az égre,és láttam hogy telihold volt. Egy ideig fontolgattam hogy szóljak-e hozzá,vagy hagyjam inkább. Nem tudom,hogy mit kérdezzek tőle,vagy egyáltalán mondjak-e neki valamit,akármit. Egy jó ideig ezt fontolgattam magamba,míg az utca végére nem ért. Aztán így szóltam hozzá:
-Hé! Ön! Igen! Mondja,miért fénylik a háta? - mikor végeztem a mondatommal,rám nézett a férfi,és elkezdett futni. Ez eléggé megdöbbentő volt számomra,szerintem ez nem volt olyan kérdés,amire nem lehet értelmes választ adni. De mindegy. Ő így gondolta. Hát megindultam a házunk felé. A sötétben,rémisztő,és misztikusan néz ki a házunk. Akárcsak valami nem ember faj élne benne. A bátyám mint mindig, a földön aludt, de hogy miért az másnak még Ő sem tudja megválaszolni. A szüleim fenn lehettek a szobájukba,de még onnan is tisztán lehetett hallani,hogy valamit beszélnek,inkább mondhatni úgy,veszekednek. Hát igen,eléggé furcsa kis család vagyunk. Gondoltam egyet,és ki mentem a vadászpuskával valami ehetőt vadászni. Az erdő közepén van a legtöbb finom húsú állat, így én mindig oda megyek. Nem is tartott soká, hallottam hogy valamit lőttek. Azt viszont már én sem tudtam volna megmondani, hogy ki lőtte, én, vagy valaki más. Mentem a szagja után, eléggé bizsergett az orrom, majdenem hogy tüsszentenem kellett. Az zsákmány felé néztem, és láttam hogy valami vaddisznó féle, vagy valami szarvas - esetleg őz - nagy volt, arról nem is vitáznék,de egy kérdés merült fel bennem: ,,Hogy vigyem haza? Ekkora jószágot, nem bírok el a hátamon, még a kezembe sem. Arrébb húztam, hogy ha esetleg erre járna más, aki hallotta a lövést, nehogy elvigye tőlem, még akkor sem ha az övé. Én találtam hamarabb, és ,,Aki előbb kapja marja" így hát engem illet meg a vad. Miközben húztam arrébb,hallottam hangokat. Valószínűleg, az általam talált zsákmányért jöhettek. Ide jöttek körém. Megijedtem, de most tényleg. Féltem. 
 - Add ide ezt a prédát, ha nem, más világba kerülsz. - mondta rémisztő hangon a fekete alak.
- Nem adom! Én találtam először, engem illet! - mondtam bátran, hogy lássák rajtam, nem könnyű meggyőzni. És mégis hova küldhetnének? Te jó ég, ennél nagyon "fenyegetést" ki sem találhattak volna. Ha-ha!
 - Charlotte! David! Tudjátok mi a dolgotok. - Nem tudtam hogy most féljek-e vagy nem. Olyan hangjuk lett mint a kígyónak.  És egyszer csak,nagy fájdalmat éreztem. Nagyon-nagyot. 
- Mostmár te is közénk tartozol! VÁMPÍR vagy! - szólt a fiú,aki megharaphatott. Vámpír-vámpír-vámpír - ez csengett a fülembe egyre halkabban - Mi az a vámpír? Mért lettem én az? A zsákmák miatt? Így akarták megbosszúlni? Nagyon sok kérdés merengett akkor bennem,hogy a fájdalmat amit a harapás szerzett valahogy elnyomjam. Azthittem meg fogok halni. Égrengítően fájt a vállam,nem is éreztem, nem tudtam mozgatni. Azthittem itt a vég. Végem van. Ekkor megszólalt egy hang,kedvesen szelíden.
 - Ne félj,nem lesz semmi,még egy ideig fáj,át kell hogy változz. De egyet ígérj meg: Nekünk nem árthatsz soha!! - és ezután nem hallottam,és éreztem. Nem tudtam hol vagyok,sötétség vett körül. Homályosan láttam,nem tudtam hova kerültem. Megfogtam a vállam,ahol a seb volt. Életemben,nem fájt semmi ennyire. Leszedtem a kötést,hogy megnézzem mekkora mély a seb. Nagyon mély volt,de annál még sokkal jobban fájt. Csak egy kérdés merült fel bennem: ,,Kik voltak Ők?" hiszen a sötétségben még magamat is alig-alig láttam. David és Charlotte,e kettő vámpír közül egy haraphatott meg,a másik pedig lefogott. Azthiszem a férfi volt,a fiú vámpír David. De ki volt az a hang,meg kedvesen szólt hozzám? Ő is vámpír volt? Na,és ki volt az aki mondta ,,Tudjátok mi a dolgotok". Úgy gondoltam haza kellene mennem,és lefeküdni. Haza is értem,gyorsan lefeküdtem a szobámba,és vártam hogy elaludjak. Vártam,vártam és vártam. Nem tudtam. Reménykedtem benne,hogy ez csak most fordul - és fordult - elő. 
*****
Reggel lett,és és én semmit sem tudtam aludni. A szememet is elég nehezen hunytam le. Valamit ennem kellett,mert amit vadásztam,azt elvették tőlem. Nagy meglepetésemre már apu elment és elejtett egy vadot,és volt reggeli. Azthiszem valami szarvas - esetleg őz - volt,nagyon szeretem a húsát a szarvasnak,így nagyon vártam hogy elkészüljön az étel. Nem is túl sokára,készen lett,gyorsan el is vettem belőle egy falatot. De nem ízlett. Elkezdtem gondolkozni. Azért mert vámpír vagyok? Dehát,a vámpírok is ugyanúgy esznek mint mi,nem? Anyának megköszöntem az ételt - amiből nem is ettem - és elindultam Peterék háza felé. Amíg sétáltam,sok kérdés merült fel,erről a ,,Vámpírságról" a fejemben. Talál Peter tudja mi ez. Hamar a házuk elé értem,kopogtam akár az őrült. Ki is jött Mrs. Butler,én mondtam neki hogy a fiát keresem,behívott.Peter a lépcsőn lefelé kocogott,és láthatóan mosolygott hogy ide jöttem.
 - Menjünk fel,fontos,nem szeretném a szüleid előtt ezt közölni,ha nem gond.
 - Persze-persze,menjünk csak - és rám mosolygott - felmentünk anyu! - kiabált le az anyukájának - 
 - Ülj csak le,és mond,mit történt. - Ő mindig átérezte amit én éreztem. Ezért is Ő a legjobb barátom. 
 - Figyelj! Ez nagyon komoly dolog! Kérlek ne nevess ki! Ha te is ugyan ebben a helyzetben vagy,mond el kérlek,én nem tudom mi ez nekem segítség kell. Tehát. Tegnap este,mikor kimentem vacsorát lőni,én vagy valaki más - ezt nem tudom -,lőtt egy vaddisznót. Én hamarabb megtaláltam mint akárki más,ezért haza szerettem volna vinni,de nagyon nehéz,és nagy volt. Nem is túl sokára fekete kabátos azthiszem vámpírok jöttek felém. Nem részletezném,hogy mi történt,de az  a lényeg hogy megharapott az egyik,és nagyon fájt akkor,a pokolba éreztem magam. Tudod kik Ők,és hogy miért haraptak meg? Én ártatlan vagyok,ártatlan,én nem tehetek semmiről. Segíts,kérlek,segíts!!! 
 - Nyugodj meg! - szólt oda kedvesen - Én is vámpír vagyok! Már 300 éve. 300 éves múltam. A vámpírok halhatatlanok,és te is azlettél,tegnap,illetve mától kezdve. Egyre fehérebb leszel,ez a vámpírok színe. Vért eszünk / iszunk. Némelyek vegetáriánusak,Ők csak húst illetve mást esznek,emberi vért nem,ahogy én sem. - ekkor nagyon ledöbbentem. Peter is vámpír??!!

Én ezt nem értem. Biztosan csak én vagyok buta.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése